|
|
|||||||||||
|
|
|
|
|||||||||
|
A palócság kulturális ismertetőjegyei között előkelő helyen szokás említeni a népviseletet, amely azonban már csak rendkívüli esetben kerül elő a ládafiából, illetve a hagyományőrző csoportok pompáznak bennük a különböző szereplések alkalmával. A Palócföldön belül számos viseleti csoport (pl. bujáki, hollókői, kazári, őrhalmi, rimóci) alakult ki a nők hajviselete, főkötőik színe, díszítése, szoknyájuk száma, hossza, az ingvállak hímzése, a kötény formája, a pruszlik (ujjas kabátféle), a mell és fejkendő anyaga megkötésének módja, a férfiak kalapja, ingük hímzése, a rojtos aljú gatya hossza, szélessége stb. alapján. Az öltözet falvanként és csoportonként kifejezte viselőjének korát, vagyoni állapotát, de az alkalomra is utalhatott. Jellegzetes volt az új menyecskék főkötője. A szőtteshímek leginkább kötényeket, tarisznyákat és törülközőket díszítették. A feketével, illetve a fehérrel varrott lyukhímzést a kék-piros, majd a több színű követte. A pásztortársadalom faragó, véső tudományát kampósbotok, ostornyelek, ivóbögrék, sótartók stb. őrzik.
A népszokások legtöbbje az elmúlt évtizedekben megszűnt a mindennapi élet része lenni, s csak szórványokban, bizonyos elemeiben érhető tetten. Ugyanakkor egy részük folklorizálódik, tudatosan megőrződik hagyományápoló személyiségek és közösségek, alkotóművészek, intézmények, öntevékeny művészeti csoportok tevékenysége révén. A palóc falvakban sokáig élt - és töredékeiben ma is él - a népi vallásosságnak azon formája, amelyben keveredik egymással az egyházak tanítása a hiedelemvilág misztikus jelenségeivel, a nép utánzó, játékos ösztönével. Így alakultak ki a naptári év egy-egy napjához, a különböző ünnepekhez kapcsolódó tradíciók.
Forrás: www.nograd.net
az eladósodástól a plébános?
Egerben járva, - írja Sági János - szokatlan jelenség vonta magára figyelmünket. A piacon földmívesasszonyok lepedőnagyságú, pompás színekben ragyogó selyemkendőket, cifra pruszlikokat, tarka fejkendőket árultak. Ennek okát kérdve, azt a választ kaptuk: azért árulják a sok drága ruhát potom pénzért, mert viselésüket Borsodszemerén a plébános úr megtiltotta. Hát még ez is lehetséges! Hogy, hogy? Mi lehet ennek az oka? Csak azt felelték: hogy azt a fehérnépet, aki ilyen selyemruhákba öltözik, a plébános úr nem ereszti be a templomba, visszaparancsolja az ajtóból! Volt ott azonban egy fiatal, okos asszony. Ő tudott teljesebb választ is adni. A plébános úr nem akarja, hogy a drága öltözködés miatt elpusztuljon a falu! A szegényebbje is úgy kénytelen a sok ruhára költeni pénzét, mint a gazdag. Ezért parancsolja le róluk a pap a ruhát, de csak a templomban!... Ez igazán érdekesnek ígérkezik!... Ezt jó lesz közelebbről megnézni!... Gyerünk tehát Borsodszemerére. A falu Heves és Borsod határán túl, odébb a Mátrán, a Bükkhegység alatt fekszik. Szilhalom állomástól szép eperfasor vezet odáig, jótermő fekete földek között. A köralakban álló fehér, zsuppos kis házikók, szerény berendezkedésű udvarukkal nem vallanak legjobb módra. Nagy búzaföldeket látunk és nadrágszíj keskenységű táblákat, itt tehát uraságé a föld nagy része, a földmívesek jövödelme nem lehet nagy. Elsősorban a viselet érdekelt bennünket. Az udvarokban egyszerű, ízléses, tiszta kartonruhákban beszélgettek leányok, asszonyok. Láttuk mindjárt, hogy a pap föllépése nincs a népies ízlés, a faluhoz illő színesség rovására. Egy nagy eperfa árnyékában beszélgettek a falu bölcsei. Szép, nemestartású, egyenesderekú emberek, hosszú hajjal, okos arckifejezéssel; legtöbbjén szépen hímzett cifra szűr tetézi a tekintélyt. Éppen a nagypolitikát tárgyalták, amikor közibük ültünk a kispadra. Jövetelünk célját nem mondottuk, mert ebben az érdekes kérdésben igazán tisztán szerettünk volna látni. Errefelé is annyi eső jár, mint Pesten?... Jött nemsokára egy sereg asszony és leány. Templomba igyekeztek. Bokorugró, harangszéles szoknyájuk ingott, rengett, színes pruszlikjukon ragyogott a napsugár. - Ejnye, de szép viselet van a kendtek falujában! - Hát ha még az úr ezelőtt látta volna! - válaszol egy tisztes polgár. - Hát ezelőtt más volt? - Meghiszem azt! Csupa selyem meg bársony! De, az Úristen áldja meg érte a mi derék főurunkat, a plébános urat: a fehérnépnek ő eltiltotta, hogy az Istenházába selyemben járjanak. Hát tudják az urak, a fehérnép ha egyszer belebolondul az öltözködésbe, az ördög se győzi pénzzel! Amit kerestünk, azt elvitte a selyemruha. Az egész falu a boltos bolondja volt. Sok ember pénzét eltakarította itt a cifra ruha. Ha az egyik lány új ruhát varratott, az már rágta a másiknak a szemét. Addig sírt-rítt az anyján, míg néki is lett olyan ruhája. Addig veszekedett az emberrel az asszony, míg meg nem varrhatták a ruhát. A szegény lány sírt egész héten, hogy a gazdagok közé nem mehet a templomba, mert megszólják, kinézik. Akinek ötszörösen kisebb volt a gazdasága, annak is éppen úgy kellett öltözködni. mint amannak! Nem csoda azután, ha a divatolás miatt falu annyira elfajult, hogy adósságba keveredett. - Bizony jobb lett volna, - folytattuk, - ha a fölösleges ruha árát takarékpénztárba teszik s mikor a lány férjhez megy, egypár tehenet adtak volna véle. - No hiszen, - mondták többen, - gondoltak is azok tehénre! Akinek volt tehene azt is el kellett adja a fehérnép ruházkodása miatt! - Hát azután olyan sokba került csakugyan egy-egy öltözet? A következőkben állapodtak meg egyhangúan, de sok megfontolás után: szoknya 40 korona, a felső selyemkendő 40, a selyemkötény 10, a pruszlik vagy az ujjas szálika 8, 10 darab alsószoknya 40, az ingváll 10, a cipő 10, a derékra való bársony 14, a hajba való pántlika 10, kaláris a nyakba 5, ezüstgyűrűk 5, apróságok 10 korona, összesen 202 koronába került egy fölvétel. Egy öltözet azonban nem elég a fehérnépnek. Legalább négy rend ruhája volt valamennyinek. Ha megunták: eladták s újabbat vásároltak. A falu egész népe sommásba jár, vagyis tavasszal és ősszel elszegődik két-két hónapra mezőgazdasági munkára s havonkint hatvan koronát keresnek így. Mihelyt a leány hazakerült, verejtékes keresetével sietett a boltba, selyemszoknyáért! Hát ezt nem tudta nézni a főúr. Kiprédikálta, hogy senki se merjen templomba selyemben járni! Többen mégis megpróbálták, de a pap azzal fenyegetőzött, hogy leszedeti róluk a kendőt! Azóta legalább tudjuk, hogy miért dolgozunk! - És a lányok, asszonyok nem haragusznak a főúrra? - kérdeztük. - Eleinte bizony pihegtek, pattogtak, most is van olyan szamár, aki haragszik, de hát bizony most már a fehérnép maga is rátér, hogy milyen jót tettek vélük! Eddig csak kontóztunk, kontóztunk, s csak az üzletes ember gazdagodott. Följegyeztük ezt a bölcs beszédet, mire egy gazda odaszól hozzánk gyanakvó hangon, sunyi ábrázattal: - De hiszen, sejtjük mit akarnak az urak, maguk nem jóban járnak. Most ki akarják tudni, hogy több pénzünk van, azután beadják az országházba, hogy erre a nyomorult népre még több adót vessenek!... Valahogyan megbizonyítottuk, hogy kik vagyunk, mire bocsánatot kért, de azt mondta, hogy a többi súgta néki, kérdezné meg, miféle emberek vagyunk? Ezután kiszámítottuk, hogy a mostani kartonviseletből egy fölvétel csak harminc koronába kerül. Ez tartósabb is, mert az a selyem még az állásban is összetöredezett. Megkérdeztük azután a nőket is, hogyan fogadták a plébános úr rendelkezését? Mindenki azt mondta, hogy most már bele vannak egyezve. Eleinte loppa, mégis csak felkötögették a selyemkendőt. Mikor ezt látta a plébános úr, beteg lett mérgében, pedig kár érte, mert igen adakozó, jószívű ember, hogy az Isten áldja is meg érte! Mindenki természetesnek tartotta, hogy a plébános kitiltotta őt a templomból, mert hát hiszen ott senki sem parancsolhat, csak a pap. Az utcán nem szólt a selyemért, de hát a fehérnép csak a templom kedvéért öltözik. Elmentünk a templomba. Ott a leányok elül térdepelnek a szivárvány színében tarkálló, tiszta ruhákban. Még szebbek, természetesebbek így, mint selyemben. Az asszonyok fején hófehér, keményített kendő, annak a szélét szépen kivarrják csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal. Ezt singelt kendőnek mondják. Az öregasszonyokon fekete a kendő. A pap rendelkezése semmit sem változtatott a templom képén, csak népét mentette meg az anyagi romlástól. A leány most férjhez mehet a selyem árából. Áhítattal énekli a nép a Szűz Mária énekét:
Te látod mennyi bajjal
Látogassunk el a plébánoshoz. Bekopogtatunk hozzá, Balássy János plébános úrhoz, aki magyaros barátsággal fogad bennünket. Kissé feszélyezi öt jövetelünk célja. Hátha megtámadják érte, hatalmaskodásnak nézik a jó szándékát!... Nagyon szépen nyilatkozik a népéről, amelyik kétszer arat; ha végez - másnál az Alföldön, megyen a Szepességbe. Nyáron nem alszik három órát, örökösen dolgozik mégsem vergődik semmire. Hát ezen akart valahogyan a jó pap segíteni, ami sikerült is néki. Most a nép a középponti szövetkezetbe már pénzt küld, holott ezelőtt meg csak szedegette ki onnan a garasait. A néppel okosan kell bánni, akkor hajlik a szóra. Ő azon kezdette a tanítást, hogy Isten előtt minden ember egyforma, - ha tehát a templomban megjelenünk, a gazdag ne fitogtassa jobb módját a szegény előtt, különösen ne nézze le a szegényt! Ő csak ilyen keresztényi elvek érdekében tiltotta el a költséges selymet, - ne gondolják a szerkesztő urak, hogy valami beteges hatalmaskodás vett rajta erőt!... E derék pap cselekedete példa lehetne ebben az országban. Meg kell látnunk, hogy a mi népünknek átka nagyrészt a drága, s mégis haszontalan bécsi rongy. Vannak vidékek, ahol a parasztasszony három selyemkendőt is felköt fejére, s a legesztelenebb költekezést végzi az ura romlására. Nehéz tíz szoknyát is magára szed, vesebajt kap tőle, a munkában oktalan terhet hurcol magán. A ruháért kész eladni is magát a városban, mert a faluval kell tartani minden áron! Gyermekétől elvonja a tejet, a húst, mert minden a ruhára kell! Három leányt nem lehet így ruházni, marad tehát az egyke. És a drága magyar pénz vándorol Bécsbe, a nép ruházkodása miatt elszegényedünk, a nemzet nem tud tőkét gyűjteni, igényességünk pedig még csak nem is a hazai gyáripar emelkedését szolgálja!... A derék borsodszemerei plébános cselekedete erősíti azt a szándékot bennünk, hogy meg kellene alakítani a Magyar Viselet Egyesületet. Ennek célja lenne, hogy a népet egyszerű, de ízléses, olcsó, de népies öltözködésre bírja szép szóval, példákkal, újsággal, prédikációval. Föl kell támasztani az egyes vidékek ősi viseletét, de le kell vettetni a vagyontpusztító bécsi rongyot, a tisztán nem tartható, a nem mosható selymet, bársonyt; az egészséges öltözködési módot kell népszerűsíteni. Nagy nemzetmentő munka lenne ez is. A magyar papság, tanítóság és földbirtokosság vehetné kezébe ezt az ügyet. Mondanunk sem kell, hogy ezzel egyetemben a hazai ipar termékeinek pártolását, a régi háziipar föltámasztását is programukba vehetnők... Forrás:
MALONYAY DEZSŐ
Budapest
Írj!
WebDesign: www.cassaauditor.hu |
|||||||||||
